Vámpírok 2.

A java azonban még ezután következett. Egészen idáig még csak erős paranoia mutatkozott, az emberek aztán a temetés napjára őrültek meg teljesen. Egy ilyen vámpírtemetés alatt mindenki összeszedett legalább egy depresszióra elegendő stresszt. Na és leadott pár kilót. Az még nem volt gáz, amikor virágot tettek a koporsóra/ba, mert hogy ezek megkötik a lelket. Gyakori volt erre a célra a korábban már említett vadrózsa. Az már kicsit más kategória, amikor a sírokat direkt mélyre ásták, hogy a vámpírt pár köbméter ropogós föld válassza el a külvilágtól, sőt még egy böszme sziklát is rágörgettek a sírra, hogy megnehezítsék, ill. megakadályozzák a dög kijutását. Volt, amikor egy nagy szikla helyett kőhalmot raktak a sírra, ilyenkor, ha valaki a sír mellett utazott el, hozzá kellett raknia a halomhoz egy-két követ, hogy a vámpírok ne üldözzék őt.
Biztos ami biztos alapon azt is kijelentették, hogy aki átsétál egy holttest felett, abból vámpír lesz, így hát meg is jelölték a sírokat.
A téboly különösen szembetűnő az öngyilkosok temetésénél, akiket először is egy karóval a koporsóba szögeztek, majd a keresztútnál temették el őket. Hiszen, ha a szerencsétlen teremtmény még el is boldogul a karóval és kimászik a sírból, akkor aszongya, hogy: "A ku*va életbe ez a keresztút! Hát nem találok haza ba*meg." És innentől kezdve máris teljes biztonságban vannak a családtagok és barátok. Logice furfang.
Na persze volt olyan holttest is, amit szögekkel erősítettek a koporsóba, vagy eltörték a lábcsontokat, hogy a hulla ne tudjon járni.
Mindent überel viszont az, amikor a csontvázat vörösre festették, hogy hátha ezzel a vérszínű anyaggal megelégszik majd a vámpír a vér helyett. Ravasz.

Végül pedig, mi történt akkor, ha történetesen egy hullából az óvintézkedések ellenére mégis vámpír lett, és el kellett boldogulni vele? Magyarán szólva, hogy lehetett elpusztítani egy vámpírt. Na erre megint volt pár millió módszer... Amikor jött a vámpírláz, az emberek kiözönlöttek a temetőbe, és elkezdték fölnyitogatni a sírokat, vámpírok után kutatva. Ha találtak egyet, akkor az volt a biztos módszer, hogy egyetlen ütéssel belevágtak a szívébe egy karót. Tölgyfakarót ha egy mód van rá. Ügyeltek a részletekre. Néha karó helyett izzó szögeket használtak, és néha biztos ami biztos alapon a vámpír fejébe is vertek egyet. Aztán voltak még ilyen taktikák, hogy kiszedték a vámpír szívét, és megfőzték olajban, vagy borban, esetleg nemes egyszerűséggel fölszeletelték egy sarlóval. Vagy lefejezték a vámpírt a sírásó ásójával. Ezek is tuti módszerek voltak. Brutálisabbnál brutálisabb taktikák léteztek tehát, pl., amikor a szívet átszúrták egy tüzes nyárssal, elégették, és a folyóba szórták a hamvait. 

Temetésnél és vámpír-találásnál egyaránt alkalmazták a módszert, hogy fűzfa-, ill. csipkebokor kereszteket raktak a karok alá, vagy a mellre; ill. szenteltvizet spricceltek a sírba, hogy a gonosz démon, aki életre kelti a hullát, elmeneküljön. Az is aranyos taktika volt, amikor teletömték a hulla száját fokhagymával, így amikor az fölébred, kétségbeesve konstatálja, hogy: "A qva életbe, nem tudok harapni!" Volt, hogy a hulla orrát, fülét, száját kaviccsal és kölessel töltötték meg.
De a legjobb az volt, amikor a templom udvarában kis magokat szórtak szét. Azt mondták ugyanis, hogy a vámpírnak van ilyen aranyos kényszerképzete, hogy meg kell számolnia az összes magot. Mire ezzel végez, aszongya, hogy: "A qrva életbe, hajnal van, hát már megin' nem tudtam enni baz*eg.", és visszamegy a sírba, mielőtt a fény elpusztítja. 

Érdekességként jegyzem meg, hogy a vámpíroknak állítólag nincs tükörképük, erről is fel lehet ismerni őket. Dehát ezt a filmekből úgyis mindenki tudja... 

Na de ha már a  vámpírokkal foglalkozó műveknél tartunk... Az irodalomban mindig is népszerű volt ez a téma, már az ókori görög (Euripidész, Arisztophanész) és római írok is írtak ilyesmiről. De főleg a XIX. század eleje felé volt népszerű a dolog. Általában véve a romantika korában virágzott a legjobban a vámpírirodalom. A XIX. század közepén pl. a "Varney the Vampire" című, folytatásos rémregény volt különösen híres, Angliában. Thomas Pecket Prest (1810-1859) írta, 1847-ben fejezte be az egészet, és ugyanebben az évben ki is adta. A mű az 1730-as években játszódik, Angliában. A főszereplő Sir Francis Varney, aki alapvetően nem gonosz ember, de sajnálatos körülmények miatt vámpír. És mint ilyen, vért kell innia. A Bannesworth családot inzultálja, elég sok borsot tör az orruk alá, pl. megissza Flora Bannesworth vérét, és elrabolja a lány szeretőjét, meg ilyesmik. A végkifejletet nem árulom el, hátha valaki el akarja olvasni. Hetente jelent meg a mű, 220 fejezet, kb. 1000 oldal. Olyan népszerű volt egyébként, hogy a megjelenés után még egyszer újranyomták. Van egy elmélet, amely szerint a Varney nem teljesen a képzelet szüleménye volt. Állítólag Angliában, Anna királynő (1665-1714)  idejében egy vámpír garázdálkodott Northumberlandban, aki megtámadta és megharapta az embereket. A Varney írója lehet, hogy ezt a régi sztorit használta fel művéhez. Ilyen sztorik mindig is voltak amúgy, még az 1920-as évek közepén is, amikor állítólag egy vámpír üldözött egy Eleonore Zugun nevű román asszonyt. A nő nyakán és karján véres harapásnyomokat hagyott a szellem, és ez egy egész éven keresztül tartott, végül egy kimerítő és hosszú ördögűzéssel vetettek véget a dolognak.
Lord Byron angol költő is írt egy történetet, "A vámpyr" címmel, valamikor az 1820-as években. Ill., nem teljesen ő írta, csak ő kezdte el, és Doktor Polidori, a költő barátja fejezte be, aki magáról Byronról mintázta a történet vámpírját.
Aztán nagyon népszerű volt a téma a XVIII. század Németországában is, ahol több költő még balladát is írt vámpírokról. 

Na és persze itt van a felejthetetlen alapmű, amit nem szokás kihagyni egyetlen, vámpírokkal foglalkozó írásból sem, a "Drakula". Az ír Bram Stoker regénye, ami 1897-ben jelent meg, Londonban. 1993-ig kb. 90 kiadást élt meg (négyszer magyar nyelven, magyarul először 1898-ban), és 50 Drakula-történetből több mint 200 filmet, ezek a számok pedig, szerintem azóta is fokozatosan növekednek. Na meg 5 TV-sorozat, minimum 430 millió nézővel...
Az első film, amit a történetből forgattak, 1922-ben jelent meg, a rendezőt Friedrich Wilhelm Murnaunak hívták, és szerzői jogok miatt "Nosferatu" lett a címe. (nosferatu román eredetű szó, jelentése "halhatatlan", ill. "álhalott"). 

Akit még feltétlenül meg kell említeni a vámpírfilmek, és Drakula kapcsán, az Lugosi Béla (eredeti nevén Blaskó Béla), az egyik első (ha nem az első) igazán híres, vámpírt, pontosabban Drakula grófot alakító, romániai származású magyar filmszínész. 1927-ben kezdte el Drakulát játszani. Az előadásokon mindig jelen volt egy nővér, ha a közönség pánikba esne a félelemtől. Ő annyira azonosult a szerepével, hogy nem egyszer koporsóban fekve adott interjút az újságíróknak, 1956-ban bekövetkezett halála után pedig, végrendeletében megfogalmazott kérésére híres, vörösszatén hajtókás fekete Drakula-köpenyében temették el. Utána Christopher Lee következett, aki többek közt az angol Hammer Films első vámpírfilmjében, az 1958-as "Drakulában" játszotta a vámpírt. 

Bram egyébként a hírhedt havaselvi vajda, IV. Vlad (1431-1477) rémtettei alapján írta meg híres regényét. (Na meg egy saját, kőkemény rémálmának a hatására.) Vlad édesapja, akit Vlad Drakulnak hívtak, 1431-ben, amikor a fia született, belépett a Sárkányos Társaságba, innen kapta a nevét, a "draco", azaz "sárkány" szóból, ami egyébként "ördögöt" is jelent románul. Ezt a "Drakul" nevet, az "a" birtokosi ranggal megtoldva örökölte a fia, IV. Vlad, akit tehát Drakulának hívtak. Drakulát egyébként a jobbágyai maguk között csak így simán a "drakul", azaz "ördög" névvel illették, valamint hívták úgy is, hogy "Vlad Tepes", vagyis "Karóba húzó Vlad". Ez volt a kedvenc hobbija, bizonyos krónikások szerint 23 ezer, mások szerint 100 ezer embert húzatott karóba. Ő egy igazi történelmi vámpír volt, szerintem egyébként érdekes megismerkedni az életével és a tetteivel, mert nem sok ilyen elmebeteget találni az emberiség történelmében, ő ilyen Caligula, Hitler stb. szintű faszi volt, csak a XV. században. Teljesen kész volt. Ha ajánlhatok egy remek könyvet, Lányi György "Emberszörnyek" című művét említeném, amiben többek között Dracula élete, a róla szóló észvesztő anekdoták is le vannak írva. 

A másik forrás, amit állítólag Stoker felhasznált a regényéhez, az Báthory Erzsébet (1560-1614), nem kevésbé elmebeteg alak sztorija. Báthory Erzsébet 600-650 parasztlányt kínoztatott és öletett meg brutálisan, hogy a vérükben fürödjön, mert azt hitte, a vér megszépíti a bőrét. 

A regénybeli Drakula alakja tehát, feltételezhetően IV. Vlad őrült, szadista gonoszságából, Báthory Erzsébet tébolyult vérszomjából, és Bram Stoker egy rémálmából együttesen született meg. 

Nagyjából ennyi... Hogy mi is lehet igazából a vámpírtörténetek mögött...? Vannak olyan elméletek, melyek szerint a középkori vámpírlegendák a vérszívó denevérek Közép-Európába történő beözönlése miatt születtek meg, de hogy ebből mi igaz, azt nem lehet tudni, és valószínűbb, hogy más oka volt a vámpírhit elterjedésének. A vérszívó denevérek egyébként Észak- és Közép-Amerikában élnek, barlangokban, és egyéb sötét helyeken, és állatok vérével táplálkoznak. Az embert nem gyakran támadják meg, ha igen, akkor is kiszívnak egy kis vért azt jóvan.
"A természetfeletti világ" című könyvben található egy kis összefoglaló arról a kérdésről, hogy mi lehetett az alapja a vámpírokról szóló történeteknek. A neten olvastam egy jó mondást:  "A vámpír alakja olyan makacsul, és annyira azonos formában jelentkezik a legtöbb nép hitvilágában, hogy ostobaság volna színtiszta kitalációnak minosíteni..." Szóval, lássuk milyen gondolatokat tár fel erről a kérdésről az említett könyv... Szóval, az elmélet szerint mindennek, ami a vámpírokban való hitet táplálta a régi emberekben, megvolt a maga természetes magyarázata. Azok a sötét árnyékok, amiket az emberek időnként éjszaka láttak bolyongani a temetőben, hullarablók voltak, akik csontvázakat és holttesteket ástak ki, hogy orvosoknak adják el őket kutatási célokra. Ugyanez volt a magyarázata az emberek által talált nyitott, üres síroknak, amikből tehát nem vámpírok másztak elő, hanem a sírrablók vitték el aranyosan a halottat. A sírokból néha-néha előjövő érdekes hangok, és a sírokban időnként talált megcsonkított, véres hullák; vagy éppen oszlásnak nem induló testek magyarázata pedig az akkoriban nem ritka élve eltemetés lehetett. Van egy merevkór nevű betegség, ami az embert olyan állapotba juttatja, mintha halott lenne. Így aztán aranyosan eltemethették az illetőt, aki pedig később szerencsétlenségére felébredhetett a koporsóban, és megpróbálhatott kijönni a föld alól, ami persze nem sikerülhetett, aztán fokozatosan meghalt a fulladás és az éhség miatt, de előbb kétségbeesésében és szörnyű éhségében a saját húsát kezdte el rágni. Ez tehát a magyarázata a véres, megcsonkított hulláknak, a szétszaggatott halotti lepleknek, azoknak a holttesteknek, amik olyan pózban feküdtek a koporsóban, mintha ki akartak volna jutni.