Szellem

a nyelvújítás kora előtt a latin spiritus, ném. Geist értelmében a szellet járta, melyet az újabb nyelvszokás a hangtani «spiritus» műszóra foglalt le. A régi nyelvben a démon jelentésü «spiritus» (genius) is szellet volt: «Kiben gonosz szellet vagyon» (Nyelvtörténeti Szótár), szelletes (pythoricus, besessen). Animisztikus szempontból l. Animizmus, magyar néphitbeli sajátos tekintetben pedig Lélek.

Sz., filozofiai műnyelven a tudat jelensége, általában a lelki élet, amint tudatunkban megjelen előttünk; szűkebb értelemben jelenti a gondolkodást, megkülönböztetvén azt az érzelemtől, akarattól, képzelőerőtől stb. Ezeknek a metafizikai és lélektani fogalmaknak jelzésére nyelvünknek elég más szó áll rendelkezésére, de ezek közül egyik sem fejezi ugy ki az élő nyelvben a lelki élet tartalmát, fejlődésének eredményeit mint a Sz. Beszélünk a Sz. tág látóköréről, gazdag tartalmáról, tanultságáról, fejlődéséről s ez esetekben semmi más kifejezés nem pótolhatja többé a Sz.-et. Innét van, hogy minden gondolatbeli tartalmat is Sz.-nek nevezünk; a törvény betüivel ellentétben van Sz.-e (nem lelke, esze stb.); a kornak van Sz.-e; a nép lelke egészen más mint a nemzet sz.-e; amaz lélektani kategoria, emez kultúra. Erre mutatnak a Sz.-ből képzett szavak is; szellemes ember, kinek kiválóan képzett és formailag is kiművelt gondlkodása van, Sz.-es beszéd, melyben sok a finoman csiszolt gondolat, átszellemült arc, mely sugárzik az észtől. Sz. tehát ma leginkább a lelki élet tartalmának mivoltát s átvitten a gondolatok értékének bizonyos magas fokát jelenti.